Kuklis Gergely visszaemlékezése

Tahiban, még a református ifi-táborban épp túl voltunk az esti készülődésen. Villanyt oltottunk. Már a szokásos filozófiai vitákhoz is fáradtan álomba merültünk mind a négyen - lobogó lelkű kamaszok. Miki izgatott hangjára ébredtünk: - "Bocs srácok, muszáj villanyt gyújtanom! Különben elmegy... Gyorsan... papírt... itt a tollam... nem, ceruza nincs..."
Rögtön tudtam, mi van: ez azonnal komponálni kezd, itt a ROHAM! Kérdés nélkül keze alá dolgoztunk: amint "elkapdosta" a gyorsan "diktált" kánon sorait, úgy memorizáltuk, mindig újabb szólammal gazdagodva. Vezényelt ez a nyakigláb kamasz, mi meg fújtuk a mutáló kappan hangunkon.
Tíz perc alatt született egy ősi, keleti, biblikus hangulatú, fájdalmasan szép, dússzövésű háromszólamú himnusz, és nincs az a távoli vallás, vagy idegen kultúra, mely ne ismerte volna föl már az első hangokból a teremtőjét imádó, sóvárgó, szerető, dicsőítő és magához ölelő teremtmény célba ért imáját.


Miki nem elásta vagy gyarapította vagy megsokszorozta a tálentumát. Még csak nem is tanult meg aranyat csinálni.
Csak hagyta, hogy a benne élő fény változtassa körülötte arannyá a világát.


Így maradt meg bennem:
Mesterét követő, kamaszkorát élő mesternek.